Ősz típus vagyok

A divatiskolába való jelentkezésem előtt azt sem tudtam, hogy léteznek színtípusok. Utáltam a pirosat, szerettem a barnát, utáltam, hogy a nővérem a mindig rábeszélt, hogy a barna helyett a feketét válasszam. Anyukám vörösre festette a korán őszülő haját, s ha kicsit másképpen sikerült, mint általában, nagyon rosszul állt neki, épp olyan rosszul, mint nekem a piros és a fekete. Most már tudom, hogy olyankor hidegvörösre festették és hogy azért áll neki rosszul, mert mi egymás kiköpött másai voltunk és a színtípusunk is ugyanaz volt: ősz.

Az ösztöneim tehát a barna felé vezettek, a konvenciók, miszerint egy fiatal lány nem járhat barnában meg mindenféle seszínű göncökben – ahogy akkor a bézst és a barackot hívtuk – pedig a rózsaszín, a fehér, a kék felé. Néha besikerült egy-egy barna, volt például egy barna télikabátom, de hogy konform legyek, pink sapkával hordtam. És volt néhány melegzöld holmim is, melyek iránt szintén ösztönös vonzalmat éreztem.

Aztán egyetem után jöttek a dolgos évek, nagy cégeknél, irodai feladatok vagy tárgyalások külsős helyszíneken, s jobbnak tűnt alapszínnek a konzervatív fekete és szürke. Különben is, liszteszsákban is jól néztem ki, mit számítottak a színek!

Évekkel később, amikor elegem lett az ingatlanozásból – fejlesztésből, értékesítésből, értékelésből és egyáltalán mindenből, ami ingatlannal kapcsolatos – és itthon megtiltottam az “ingatlan” szó használatát, rátaláltam a divatra és önmagamra is egy divatiskolában.

A színtanácsadó képzés azzal indult, hogy mindenkit letesztelt a tanárnőnk. Érdeklődve néztem a színkendőket, különösen a narancssárgát és fennhangon érdeklődtem, vajon kinek áll jól a ronda narancs. Éva somolygásánál már csak az a pillanat volt beszédesebb, amikor a nyakamba terítette a ronda kendőt, én pedig belenéztem a tükörbe. Embernek nem áll ilyen jól a narancssárga, mint nekem. Így lettem született őszből tudatos ősz. Aki a gimis ballagásra aranyat kért és kapott, de nem azért, mert az drágább, hanem mert az jobban áll.